Dunaújváros Alapítóinak Egyesülete

Információ

- Kérdése van a weboldalunkkal kapcsolatban?

- Szeretne tagként csatlakozni hozzánk?

Hívja Tóth Jánosné, Irmát.

Telefon: 25/400-272



Címlap
Koszorúzás PDF Nyomtatás E-mail

2015.07.02

Egyesületünk tagjai minden évben összegyűlnek, hogy koszorút helyezzenek el annál az emléktáblánál, amit egyesületünk állított a város építésének tiszteletére.

A megemlékezésen Gombos István Dunaújváros MJV alpolgármestere mellett egyesületünk vezetőségi tagja Kovács Ferencné mondott beszédet. Mindketten beszéltek a város múltjáról, az építők küzdelmes életéről és méltatták azokat az eredményeteket, amiket a város lakói elértek

Kovács Ferencné beszéde az emléktáblánál:

Mondhatnák én is közhelyeket arról a „hőskorról” ami az építkezést jellemezte, beszélhetnék azokról az emberekről, akiknek az életét Dunaújváros határozta meg, most mégis inkább a saját élményeimet mondanám el önöknek.

1968-ban kerültem a városba, tehát nem vagyok az első az építők között, de mivel Rácalmáson születtem mégis sok közös élményem van a várossal kapcsolatban. Gyakran jártam Sztálinvárosba mint fiatal lány, szórakozni, sportolni és társasági életet élni. Szerettünk ide jönni mi fiatalok.

Végül csak eljutottam a városba, hiszen nekem is és a férjemnek is itt volt a munkahelye, és már akkor fontos volt számomra ez a város. Szerettem itt lakni tetszett, ahogy fejlődött körülöttem minden, és közben élveztem azt a sok zöldet, és a sok fiatalt, akik itt éltek ebben a környezetben. Nem akartam először elhinni, hogy megkaptam a saját lakásom kulcsát, mindjárt leellenőriztem, jó névre írták-e a kiutalást. Amikor először beléptem az otthonomba, még a könnyem is kicsordult.

Végre ideköltőztünk és mehettem a Vasműbe a kokszolóba dolgozni. Három hónapot vártam, míg végre megkaptam a jó munkát. A költőzéssel új barátok, új munkatársak kerültek az életembe, amit én nagyon élveztem. A munka is tetszett, sok embert ismertem meg vezérlősként. Közben a munkahelyem változott, de a gyárban tovább gyártottuk a kokszot, és én még jobban élveztem a munkát a munkatársakkal, egy nagyon meghitt családias légkörben.

Beköltözéskor a fiam még nem jöhetett velem, mert akkor még kevés volt az óvodai férőhely. Iskolás lett, mire ide került a városba. Nem volt könnyű életem, a gyerek, meg az, hogy a férjem három műszakban dolgozott, és a munkám, nekem elég sok feladatot adott, nem beszélve a háztartásról, amit csinálni kellett. Azért én aktív voltam, mert ha tanfolyam volt, rám mindig lehetett számítani, ha társadalmi munkára kértek, akkor is úgy éreztem ott a helyem.

Szórakozás is volt, hiszen a régiek még emlékeznek arra, hogy milyen élénk volt a brigád élet. Szervezett kirándulásokra jártunk, és bizonyára mindenki emlékszik arra, amikor különböző gyárrészlegektől indultak a buszok.

Egyszer, amikor a Szelidi-tó mellett egy sátorban táboroztunk, éjjel bejött hozzám egy mezei egér. Alvás közben nem tudtam, ki piszkálja az orromat? Odanyúltam, hogy megvakarjam, de rögtön felordítottam, amikor megláttam a kezemben a mezei egeret. Hát ilyen volt a kirándulás a „dunaújvárosiakkal”, a csapattal, a munkatársakkal. Még az is nagy élmény volt, amikor egyik nyáron a Szelidi-tó mellett önellátóak voltunk, és ezért élő csirkét vittünk, hiszen az itt jelenlevők tudják, hogy akkoriban még nem találták fel a hűtőtáskát. Tehát élő csirkét vittem, amit levágtam, és megfőztem csirkepaprikásnak. A jó illatra, a német és a francia vendégek odajöttek megszagolni, hogy milyen az igazi Magyar kaja. Végül megosztottuk a Németekkel a csirkepaprikást, akik azután azt sem tudták, mivel dotálják a szíves vendégszeretet. Tehát ilyen volt az igazi „dunaújvárosi” vendégszeretet.

Ez a város a szívemhez nőtt! Mindig jól éreztem magam benne, szerettem a Dunát, és büszke voltam arra a szép környezetre, amit ez a város nyújtott lakóinak. Sokszor gondolkoztam azon, vajon mi Dunaújvárosiak kihasználjuk-e azokat a lehetőségeket, amit ez a város adott nekünk? Ha valaki Penteléről elindul busszal és végig megy a városon, közben meg figyeli az utat, a Béke városrésztől a Római városrészig, csak csodálhatja milyen szép helyen él. Ha eljutunk a Béke térre és elnézünk a vasmű felé, látjuk a kiserdőt és a sok gyönyörű zöld fát.

Ahogy tovább megyünk, ki ne látná a rengeteg színes virágot, ami szemet gyönyörködtető látvánnyal lepi meg az arra járókat. De ha a Városháza, vagy a Főiskola előtti szökőkutakat nézzük, akkor is büszkék lehetünk a városunkra. Kevés város van, ahol annyi szép szobor díszíti az utcákat és tereket, mint nálunk. Nap – nap után, ahogyan ezen az útvonalon jövök, nem tudok betelni a látvánnyal, pedig minden nap szinte ugyanazt látom.

Szeretem ezt a várost, a házakat, a fákat a lakóit és büszke vagyok arra, hogy itt élhetek!

Mozgalmas ez a város, még ha sokan másképpen látják. Én sok klubnak vagyok tagja, színházba előadásokra járok, eljutok a múzeumba, és bérletem van a kézilabda meccsekre. Ha valaki akar valamit tenni, az itt megtalálhatja ebben a városba. Kikapcsolódhat, szórakozhat és művelődhet, még városalapító idős emberként is!

Üzenem az öregeknek, a fiataloknak, a városlakóknak, hogy legyenek büszkék erre a városra. Ha nincs is világra szól rendkívüli különlegességünk, művelődni, szórakozni, és társasági életet élni ebben a városban is lehet, és kell is.

Legyünk büszkék arra, hogy részt vehettünk ennek a városnak az építésében, és legyen mindenki büszke arra, hogy része lehet Dunaújváros életének!

2015.07.02 Kóbor Etelka

 
Dunaújváros Alapítóinak Egyesülete, Powered by Joomla!