Dunaújváros Alapítóinak Egyesülete

Információ

- Kérdése van a weboldalunkkal kapcsolatban?

- Szeretne tagként csatlakozni hozzánk?

Hívja Tóth Jánosné, Irmát.

Telefon: 25/400-272



Címlap
1956-os forradalom dunapentelei szemmel PDF Nyomtatás E-mail

Dunapentele 1956Őri Zoltán 2013. október 24-én a TUDÁSTÁR szervezésében az evangélikus templomban előadást tartott az 1956-os élményeiről. Az előadáson a Dunaújváros Alapítóinak Egyesülete tagjai is meghívott vendégek voltak. Az előadás után egyesületünk tagjai is felszólaltak és személyes élményeiket mesélték el a lelkes közönségnek.

 



A megemlékezést egy másik elékezéssel kezdték a résztvevők, amikor a nemrég elhunyt Jakó Pál matematika-fizika szakos pedagógusra emlékeztünk.

Őri Zoltán történetét a saját tapasztalatai és a történelmi események függvényében mondta el a megemlékezés résztvevőinek: „A város építésének a kezdetekor mint építészmérnök kerültem a városba és itt is telepedtem le és vettem részt Dunapentele mindennapi életében. 1956. október 23-án, a forradalom kezdetekor éppen Budapesten tartózkodtam, abból a szomorú okból, hogy kislányuk temetésén - aki csecsemőként elhunyt - részt vegyek. Akkoriban már kaotikus állapotok uralkodtak mindenhol, nem lehetett olyan járművet szerezni, amivel Budapestre is el lehetett volna jutni. Végül a hajó volt az egyetlen lehetőség, amivel akkor már Sztálinvárosból, eljutottam a fővárosba. Ott már nagy felfordulás volt, aminek egyik oka a Petőfi Kör által tervezett felvonulás volt. A Petőfi Kör márciusában alakult meg, feladata volt, nyílt viták szervezése a fiatal kommunista értelmiségiek számára. A Petőfi Kör felvonulást szervezett 1956. október 23-ra, de erre Piros László belügyminiszter nem adhatott engedélyt. Gerő Ernő miniszterelnök-helyettes és belügyminiszter pedig 1956 októberében belgrádi látogatáson volt Josip Broz Tito Jugoszláv miniszterelnöknél. Végül az engedély a felvonulásra, Jugoszláviából érkezett meg Gerő Ernőtől.”
Őri Zoltán elbeszélése szerint, aki résztvevője volt ennek a felvonulásnak, sokan voltak ott fiatalok: „A forradalom első pillanatai mámorító érzést keltettek a résztvevő emberekben, akik a felszabadultság és szabadság pillanatát élték át, az elnyomás és a diktatúra után. Azonban október 23-án az első csodálatos pillanatokat lövések szakították félbe, és ezzel kezdetét vette a forradalom. 24-én reggel már mondta a rádió baj van, hőbörgő fiatalok járnak az utcán, akik fegyverrel is rendelkeznek. A karhatalom és az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) a honvédelemmel karöltve próbáltak rendet teremteni, de a tömegben pillanatok alatt összekeveredtek az emberek és a hatóság emberei. Utam során eljutottam a Felszabadulás térre, ahol láttam egy elesett ember temetését, ami nagyon megható volt. Sok helyen láttam betört kirakatokat, de mögöttük az áru, hiánytalanul megvolt. Elesett embereket is láttam, akik mellett dobozban pénz volt, amit az arra haladók dobáltak bele a dobozba, de a pénzből semmi sem hiányzott, mert ott, akkor az emberek forradalmi szelleme tiszta volt. A helyzet a Szovjet csapatok bevonulásával lett rosszabb a hidegháborús helyzet miatt. Anglia és Francia ország nem jött segítségünkre, hiszen nekik jól jött a Szovjetunión belüli táborban levő felkelés, számukra a Szuezi csatorna államosítása jelentett gondot. Én már október 24-ét a Dunai Vasmű Kokszoló gyárrészlegénél töltöttem. Két napon át várakoztunk arra, hogy mi fog történni? A technológiához 100 méteres kéményt építettünk. Az egyik szerelő fogta a nemzeti zászlót és feltűzte a kémény tetejére. Közben Sztálinvárosban is elterjedt a budapesti forradalom híre, amire itt is válaszolni kellett. A tömeg zászlókkal és jelszavakkal vonult a Bartók Béla térre, az akkori városközpontba. Valaki felállt a Bartók Béla kultúrház erkélyére és szónokolni kezdett, míg egy másik ember ellökte, és ő is elkezdte a maga szónoklatát. Közben a 3 kordé jött a tér felé, a hajtók szerettek volna körülnézni, hogy mi történik a téren. Azonban a lódobogásra az egyik tüntető felkiáltott, hogy jön az ÁVO (államvédelmi Hatóság) erre pánik tört ki az emberek között és menekülésre fogták a dolgot. A téren a parkok körül virágok voltak ültetve, amit pár centis karókból álló kerítés fogott körül. A menekülő emberek ezt a kerítést nem vették észre, és mindenki elesett benne menekülés közben, ami csak fokozta a pánikot. Végül megnyugodott a tömeg és abban állapodott meg, hogy a felkeléshez fegyvert kellene szerezni. Ilyent legközelebb a városban lévő Kiegészítő Parancsnokságon találhattak, de amikor oda mentek, az ott lévő katonák fegyverrel zavarták el a tüntető tömeget. Ezután jött az ötlet, a laktanyából kell fegyvert szerezni. Ott is lövések fogadták a felkelőket. Közben felmerült, hogy az Orosz katonai emlékművet, mint az elnyomás jelképét le kellene rombolni. A téglából épített obeliszket azután a feltüzelt emberek lerombolták. Közben egymás után alakultak meg a forradalmi társaságok és szervezetek. A munkástanácsok célja, a forradalom eredeti és valóságos célkitűzéseit megvalósítani, és a forradalom által eddig elért vívmányokat megtartani. Sztálinvárosban, a26-os építő ipari vállalat csúcsszerve a tröszt volt, amit a forradalom kezdetekor megszüntettek és a régi vállalati vezetőket elzavarták ezután három építőipari vállalat részvételével megalakult a munkástanács, melynek elnökének Fekete Istvánt választották meg. Közben a Budapesti köztársaságtéri események miatt országszerte lincshangulat kezdett kialakulni. Ezután a szimpátia a forradalom ellen fordult, a kis ÁVH-s katonák lábbal való felakasztása miatt. Ez borzalmas érzés volt, a kezdet csodálatos érzése után. Ahol a katonák elestek, ott temették el őket, és Budapesten mindenhol gyertyák égtek a halottak napján. Az országban már vége volt a forradalomnak, de Pentelén még mindig harcolt a Rákóczi egység. Közben Nagy Imre a minisztertanács elnöke bejelentette a Szovjet csapatok bevonulását. A megjelenő tankokat tíz - tizenkét éves gyerekek dobálták robbanó palackokkal. Mindenki várta az ENSZ közbelépését, ezért egy tizennégy pontból álló követelést állítottak össze a forradalmárok. Ebben benne volt a Szovjet csapatok kivonása, az ország semlegessé való nyilvánítása, az uránszerződés felülvizsgálata, de még olyan követelés is volt, hogy változtassák meg a katonák egyenruháját. Közben Dunapentelén a forradalmi csapatok körkörös védelmet készítettek, ahol légvédelmi ágyúkat állítottak fel. Erre válaszul megjelentek a Szovjet MIG repülőgépek és pillanatok alatt szétrombolták és elintézték a védelmi vonalat. Ebbe a harcban körülbelül száz-száztíz ember halt meg, hiszen a gyakorlatlan, a légvédelmi ütegek használatát nem ismerő emberek nem voltak ellenfelek. Egy MIG-et majdnem eltaláltak, a többi lövedék nem jelentett veszélyt a repülőgépeknek. A repülők mélyrepülésben mentek végig a Vasmű úton és gépfegyverből sortüzet adtak le. Közben körbevették a tankok a várost. Előtte a nemzeti bizottság őrséget állított a fontosabb objektumok elé. A tizennégy-tizenöt éves gyerekek az első lövésre eldobálták a géppisztolyokat. A Szovjet csapatok körülzárták Dunapentelét, és november 7-re a város védelme összeomlott.”

A résztvevők tapsa után Éles Elek, az egyesület tagja szólalt fel: „1946 januárjába kerültem Dunapentelére, a honvédségi oklevéllel. Az 1956. októberi forradalomkor a Pentelei laktanyában tartózkodtam. Mi is éreztük a Budapesti hírek alapján, hogy valami baj van. Amikor pár nap után a Bartók téren összegyűlt tömeg elindult a laktanya felé, én éppen ott tartózkodtam. Csak annyit fűznék hozzá az elhangzottakhoz, hogy nem volt semmiféle tömegbe lövés a laktanyából. Csak a tömeg fölé lőttek a katonák figyelmeztetésül, és a sérülés is abból adódott, hogy a tömegben a nagy lökdösődés miatt sebesültek meg az emberek. Én akkor már három éves katona voltam és házas ember, így amikor feloszlott a tömeg, leadtam a géppisztolyt és az egyenruhát, majd hazamentem és ezután otthon tartózkodtam. A forradalmi felkelés során kilőtték a laktanya raktárát, ahol az egyenruhák is elégtek, az ott szolgálatot tevők meg igyekeztek a hőbörgőket csitítani és a rendet fenntartani.”

'56-os forradalmi plakátEzután dr. Radnai Éva szólalt fel, aki elmondta 1956-ban átélt élményeit. (Ezt olvashatják honlapunkon, a Tagjaink Emlékei menüpontra kattintva)

A megemlékezéshez Tóth Dezső tagtársunk a következőket fűzte: „1956-ban a Műszaki Egyetem tanulója voltam, és a szokásos nyári gyakorlaton vettem részt a tanulótársaimmal. Már itt lehetett érezni a forradalmi hangulatot, ami az októberi lázadáshoz vezetett. Szeptemberben az iskolakezdéskor már mozgolódási hangulat volt. Először a diákok, később már mások is beszéltek arról, hogy a diktatúrát le kellene váltani. A forradalom a műegyetem kertjéből indult és a Bem szoborhoz vezetett. Lengyel emberek is jöttek, hogy kifejezzék a barátságot és a forradalom mellé álljanak. Sok barátunk és iskolatársunk hősi halott lett. Mozgalmas idők voltak, az akkori rendőrség még fegyvert is felajánlott a rádió védelmére, de mi azt nem vállaltuk. Nehéz volt az embernek akkoriban jól dönteni és józannak maradni.”

Varga László a Dunaújváros Alapítóinak Egyesülete tagja is hozzászólt az 1956. október 23 forradalom eseményei kapcsán: „56-ról amúgy is nehéz beszélni. Már a Budapesti események előtt hallottuk, hogy baj lesz, lázadoznak az emberek. Édesanyám már készült a háborúra, vásárolta az élelmiszereket. Azután be is következett az, amire számított, én már csak azt láttam, hogy verik le a csillagot a Május 1 utca végén lévő víztoronyról. Én még általános iskolába jártam és csak azt érzékeltem az egészből, amikor mondták, nem kell többet oroszt tanulni. Mi gyerekek ennek nagyon örültünk, és hazafelé beledobáltuk az óvárosi patakba az orosz nyelv tankönyvünket. Lent laktunk a pincesoron egy pincéből átalakított lakásban, ahol édesanyám egyedül nevelt engem és a testvéreimet. Nem engedett ki bennünket a házból, de láttuk a rendzavarás fényeit. Ott mellettünk a dombon állították fel a város körüli körkörös védelmet a légvédelmi ágyukkal. Később a repülőgépek oda dobálták a gyújtóbombákat. Ekkor gyulladt fel a laktanya raktára és égett le teljesen. Ezután a repülőgépek a pincesori gépágyú állást is lőni kezdték. A katonák erre elfutottak és eldobálták az egyenruhájukat. Tőlünk kértek civil ruhát, de nekünk nem volt. Szerencsétlenségünkre, a házunk is pont beleesett a Dunapentelét védő légvédelmi ágyúk körzetébe. Bombázáskor eltalálták a házunkat, éjjel az édesanyánk ébresztett, hogy ég a fejünk felett a ház. Az utcában lakó emberek láncot alkottak, és az utca végén lévő kútról, egymás kezébe adott vizes vödörrel oltották a tűzet. Sajnos a ház teljesen leégett, és mi sokáig a szomszédnál laktunk, aki helyet adott nekünk. A bombázás után az orosz tankok a pincesoron jöttek lefelé a sötétben dübörögve. Az utca végén van egy szűk forduló, ahol a tank nem fért el, és az ágyúcső bement az ott tévő házba, és pont a szentképnél állt meg. Sokan meghaltak a harcokban, és még többen kerültek utána börtönbe.”

Végül Horog László, Dunaújvárosi Magyarok Szövetségének alapító tagja, és a megemlékezés egyik szervezője köszönetet mondott a megemlékezés résztvevőinek.

 

A fent felsorolt események, idős emberek élményei és történetei alapján készültek. A hiteles történésekhez és a pontos kronológiai eseményekhez, kérjük olvassák el az alábbi email címen megtalálható Kronológiai Térkép című fejezetet is:

http://www.rev.hu/chronology/f?p=106:1:843972714249191:pg_R_27727227949454409:NO&pg_min_row=11&pg_max_rows=10&pg_rows_fetched=10

 

 
Dunaújváros Alapítóinak Egyesülete, Powered by Joomla!