Dunaújváros Alapítóinak Egyesülete

Információ

- Kérdése van a weboldalunkkal kapcsolatban?

- Szeretne tagként csatlakozni hozzánk?

Hívja Tóth Jánosné, Irmát.

Telefon: 25/400-272



Címlap Tagjaink emlékei Dr. Szalóki Lászlóné
Dr. Szalóki Lászlóné

Dr. Szalóki Lászlóné„Az önéletrajz, - ha egyáltalán létezik, - olyan dolog, mintha egy nyúl azt akarná leírni, milyen ő, amikor a fűben ugrál. Honnan tudhatná? Ha azonban arra volnánk kíváncsi, milyen a füves mező, a rét, akkor már bizalommal fordulhatnánk a nyúlhoz és csak azt kellene eleve tudomásul vennünk, hogy olyan dolgokról, amelyeket a nyúl nem képes megjegyezni, nem léteznek adataink”
(Arthur Golden)

 

 

Az indulás

Utoljára hangzott el az „osztály vigyázz”. Túl voltunk az érettségire készülés reménytelenül hosszú és mégis oly rövid időszakán, az érettségi vizsga izgalmain, és most utoljára voltunk együtt a régi tanteremben.
Tudtam, hogy még sokszor fogom hallani ezt a vezényszót, de akkor már én állok a katedrán. Tudtam hogy nem tanulok tovább sem a jogon, sem az Idegen Nyelvek Főiskoláján, - bár a lehetőségem meg lett volna rá, - mert tanítani vágytam, ahogy a madár repülni, a hal úszni akar. Tele ifjonti romantikával arról ábrándoztam, hogy vagy „lámpás” leszek egy kis falúban, vagy elmegyek „első szocialista városunkba”, Sztálinvárosba.
„Egy új világot építünk mi éhgyomorra fel, s ez a legrosszabb mesterség” lüktetett bennem az oly sokat énekelt dal.
Úgy éreztem akkor mindkettő sikerült. Egy halvány lángocska is lehettem, mert Óvárosban tanítottam hét évig, s igyekeztem egy morzsányival hozzájárulni az „új világ” felépítéséhez is. Nem rajtam múlt, hogy az „új világ” összeomlott. Én becsületre, tisztességre, önzetlenségre, a munka szeretetére neveltem tanítványaimat. Igaz, nem lett egyikből sem miniszter.


A megérkezés

Nem tudom már, hogy a kopott kis bőrönd, gyékény szatyor vagy a füles kosár rejtette-e szerény ruhatáramat, amikor megérkeztem, de hogy bármi volt is a kezemben, könnyű volt az biztos.
A vasútállomás a mostani Béke tér helyén volt. Nem volt peron, váróterem, de voltak sínek és gyorsult rajta a vonat. Innen nem kellett messzire mennem. Elmentem a Késdobáló előtt – ez lakásában.a név bizony nem fantázia név volt, kemény tusák alapján született meg – balra fordultam, a Görbe utcába, és már ott is voltam a művelődési osztályon.
Emlékeim szerint ez az utca volt akkor a városközpont. Itt volt a Tanács, a Rendőrség, a Nemzeti Bank, a Kiegészítő Parancsnokság, és talán más közintézmény is.
Megkaptam a leendő szállásom címét, és az épülő Vasvári előtt elhaladva elbaktattam a Vasmű útra. Megcsodáltam a tulipános erkélyeket, amelyeket nem élő, hanem kerámia (?!) tulipánok díszítettek, és már ott is voltam az OFOTÉRT-al szembeni ház egyik háromszobás
Lakásában.
Heten laktunk itt. Egy házaspár és öt leányzó, mindannyian pályakezdő pedagógusok „Szüzek voltunk az oktatásügy nászi ágyán” – Dolly után szabadon.
Most visszagondolva, érdekes ez akkor általános „szállás” kifejezés – az ősmagyarok lakóhelyének elnevezésére emlékeztet, bár akkor ez eszembe sem jutott.
A megérkezés rítusához tartozott a szűrőállomáson való megjelenés is, bár ezt már sokan megírták. A szűrőállomás a Hőközpont helyén volt, - a volt Skála áruház, (ma Kínai Hong Kong Ruházat) mellett. Itt megvizsgálták az újonnan érkezetteket, és tisztasági fürdő után egy- egy fél marék tetűirtót csaptak a megfelelő helyekre. Mi ebből kimaradtunk, valószínűleg értelmiségi voltunk miatt.

 

A munka

Óvárosban kezdtem tanítani. Szándékosan kerülöm „a dolgozni” kifejezést, mert nekem a tanítás játék volt még akkor. Játszottam azt, hogy tanító néni vagyok. Talán véletlen volt az, hogy amikor életem első osztályában először beléptem, a hátsó padban felbődült egy erősen túlhevített kamasz:
- Ez a kislány a tanító?!
Azután, hamarosan megtapasztaltam, hogy nem játék a mi pályánk, és a valóság sokszor szívbemarkoló. Jártam családot látogatni barlanglakásokba. Ott sorakoztak ezek a partfalba vájt odúk, ahol most az üggyel-, bajjal kialakított örökzöldekkel borított domboldal van. Bizony, ezek a barlanglakások is a város múltjához tartoznak, bár kevesen írtak róluk.
Tanítottam írni és olvasni felnőtteket esti iskolában és sokszor töprengtem, milyen lehet a betű ismerete nélkül élni? Mi gyerekkorunkban nagyon szegények voltunk, de sokat olvastunk mindent, amihez csak hozzájuthattunk. Ezeknek a meglett férfiaknak, Sztálinváros építőinek olvastam fel a hazulról kapott leveleket, nekem diktálták le a választ. És milyen öröm volt, amikor félve bemutatták az első saját kezűleg írt levelet!
- Tanítónéni, ezt én írtam, tessék elolvasni, jó?
Megismerkedtem tanítványom szüleivel, megismerkedtem számomra érdekes emberekkel. Köztük Laci bácsival, aki – és számomra ez nagy dolog volt, és ne nevessenek ki érte, - látta Lenint, amikor az első világháború után vöröskatonaként harcolt az intervenciósok ellen. Végtelenül tisztességes halászember volt, tőle tanultam meg halászlét főzni.

Fészekrakás

Egy év múlva férjhez mentem diákkori szerelmemhez. Mai fészekrakó fiatalok jól figyeljetek!
Bementem a főnökömhöz, és elmondtam neki, hogy férjhez mentem , lakás kellene. És - olyan volt ez, mint egy álom - benyúlt az íróasztala fiókjába, elővett egy kulcsot: "Tessék! A cím rajta van."

Igaz, csak "Cs"lakás, vagyis csökkentett értékű lakás volt, de nekünk nagyon megfelelt.

Hogy mik voltak a Cs lakások? Ekkoriban hirdették meg a Nagy Imre programot. Lassítani kellett az építkezés ütemét, kétségbe vonták a város létjogosultságát. Félbe maradtak a házak, vakolatlanul álltak azok, amiket már felépítettek. Megvolt az erkélyajtó, de hiányzott az erkély, néha még a védőrács is az erkélyajtó elől. Ennek ellenére lakható volt, laktuk is - boldogan.

Az utcánk végén - a mostani Szilágyi iskola helyén - 1953-ban még kukoricaföld volt. Nem volt ritkaság, hogy esténként sikoltozások, segélykiáltások hallatszottak arról. Tudomásul vettük, hogy ilyen a közbiztonság, és sötétedés után nemigen mentünk ki a házból. Hírhedt alakja volt akkoriban a városnak a Lófej nevű vagány, aki a külsejével szolgált rá a nevére. Szent borzadállyal néztünk rá, ha megláttuk valahol.
Időközben tervezték már a Szilágyi iskolát, érkeztek építőanyagok a kukoricaföld helyére. A megtorpanás időszakában aztán a műmárvány lapokat szépen benőtte a fű, itt-ott bokrok is törtek elő közülük. Aztán szép lassan eltünedeztek, új életre kelve valahol Óvárosban, az arra járók nem kis csodálkozására.
De elkalandoztam a mi kis lakásunktól, ahol volt kályhánk, a konyhában tűzhelyünk, csak tűzrevalóról kellett gondoskodnunk. A közelben volt a Tüzép telep. Ha éppen volt pénzünk, vehettünk egy-egy szatyor szenet, néhány darab fát. A ház előtt sínek húzódtak, ha elég szemfülesek voltunk, a sínek között is lehetett találni hulladék fát, néhány darab szenet.

A fő beszerzési forrás azonban a Duna-part és a Szalki-sziget volt. A férjem - mint sokan mások - ott gyűjtögetett rőzsét, száraz ágakat.

A Vasmű út lakói még előnyösebb helyzetben voltak, ami a fűtőanyagot illet. Ezek a házak fel voltak állványozva, mivel - emlékezetem szerint - készültek bevakolni az épületeket. Tekintve hogy egyre inkább levegőben volt a kérdés, hogy folytatják-e a város építését vagy nem, a lakók szép csendesen kezdték eltüzelni az állványokat. Így aztán kihúzták tavaszig, mikorra is az állványok teljesen eltűntek

Gyökeret eresztünk

Volt immár lakásunk, tűzhelyünk, többnyire tűzrevalónk is, most már csak állás kellett a férjemnek, hogy ő is ide költözhessen. Ő agrárvégzettségű volt, s az óvárosi téeszben éppen fejőlegényeket kerestek. Benne is buzgott az ifjúi romantika, elhatározta, hogy elölről kezdi a pályát, s szorgos munkával kiérdemli a feljebbjutást. Jelentkezett hát az állásra. Kérdezték tőle, miért akar a városba jönni, s miért éppen óvárosba.
- Mert a feleségem is itt dolgozik.
- Igen? Mit?
- Tanítónő.
Teljes volt az elképedés. A tanító néni férje mint fejőlegény?! Nem vették fel.
Azért más területen szükség volt a munkájára, s lassan kialakult a család.

A lakásban bőven belefért a gyerekágy is, mivel az egyik szoba berendezése egy a „szállásról” kölcsön kapott vaságy és szekrény, a másikban ugyancsak kölcsönből származó hálószobabútor volt.

Játszótér nem volt a ház növekvő számú csemetéinek, de nem is hiányzott. Kiültünk velük a ház előtti árokpartra, ott őriztük őket. Csak arra kellett vigyázni, hogy be ne tévedjenek a kukoricásba, ami a mostani Szilágyi iskola helyén terült el.

Idővel azután a Görbe utcában kaptunk lakást. A közintézmények innen a végleges, vagy majdnem végleges, helyükre kerültek, így szabadultak fel a lakások. Itt is kályha volt még a szobákban, tűzhely a konyhában, de ott volt a pince, és pénzünk arra, hogy a pincébe fa és szén kerüljön.

És volt mosókonyha! Már nem a szobában, fateknőben kellett mosnom! A pincében volt ez a komfortot megkoronázó helyiség, amit mi lakók beosztás szerint használhattunk. Volt benne egy kisebb és egy nagyobb teknő, néhány vödör, és egy hatalmas üst, amiben kifőzhettük a ruhákat, ha vittünk hozzá fát. Volt mellette egy szárító helyiség is, de valami oknál fogva, a padlásra teregettünk. Igazán semmiség volt a pincéből a harmadik emeletre felhordani a mosott ruhát!

Ez a mosókonyha másra is jó volt. Karácsony felé végig zörgött a fagyos hajnalokon egy-egy parasztszekér a Görbe utcán. Ilyenkor éktelen visítás verte fel az utca csendjét. Nem kell rosszra gondolni, az előrelátó és módos családok ilyenkor disznó vágtak. Az utca végén levő kis terecske kiválóan alkalmas volt erre a műveletre. Leszúrták a disznót, a szekérről szalma is került, s egykettőre lobogott a tűz, perzselték a disznót, amit majd a mosókonyhában feldolgoztak. Bugyogott az abalé, sistergett a zsír az üstben.

Idővel a mosókonyhának is bealkonyult. Híre ment, hogy a Vasmű úton lehet bérelni mosógépet az egyik üzletben. Takaros kis kocsit is adtak hozzá. Végigzörgettük az utcán a technika új csodáját, felcipeltük a második vagy harmadik emeletre, befűtöttük a fürdőszobakályhát, hogy legyen elég meleg víz, és már kezdhettük is a mosást.

A magukra valamit adó munkahelyek szakszervezetei vásároltak mosógépet dolgozóiknak, s innen is haza lehetett vinni, - előjegyzés alapján. A Vasvári iskolának – későbbi munkahelyemnek, - is volt ilyen közös mosógépe. Kellett is, mert sok volt a kismama.

Olyannyira sok, hogy még a „nagyszünet” is hozzájuk igazodott. Ebben az időben, három hónap volt a szülési szabadság, aminek egy részét a szülés előtt kellett igénybe venni. Járt azonban kétszer félóra szoptatási idő, a szülési szabadság lejárta után. Tehát nagyszünetben a kevés számú férfi kolléga kiterelte a gyerekeket az udvarra, a tanítónők pedig kollektíven elvonultak szoptatni. Szoptattak, pelenkáztak, visszajöttek, becsöngettek, - s folytatódott a tanítás.

 

 

Vége

 
Dunaújváros Alapítóinak Egyesülete, Powered by Joomla!