Dunaújváros Alapítóinak Egyesülete

Információ

- Kérdése van a weboldalunkkal kapcsolatban?

- Szeretne tagként csatlakozni hozzánk?

Hívja Tóth Jánosné, Irmát.

Telefon: 25/400-272



Címlap Tagjaink emlékei Dr. Radnai Éva: Kétely
Dr. Radnai Éva: Kétely

Dr. Radnai Éva "Kétely" című novelláját olvassa felA családorvosi praxisban az a szép, hogy szinte naponta lejátszódnak a nagy klasszikusok által leírt drámák, mondjuk úgy: kicsiben.

 

Egy kisebb közösségben eltöltött évtizedek során, a családi hátterek ismeretében, sok esetben egyértelművé válik, hogy a testi fájdalmak hátterében valamilyen eltitkolt, vagy vélt lelki sérülés áll. Csakhogy ezt felfedni nagyon nehéz! Meggyőződésem, hogy a klasszikus körzeti orvosi tevékenység során fejlődik ki, a kölcsönös bizalmon alapuló orvos-beteg viszony, amit átsző a mélységes empátia, ami a testi bajok gyógyítását is döntően elősegíti.

 

Ki nem találkozott már a zöldszemű szörny, a féltékenység megbetegítő hatásával, ami nem egy esetben családi tragédiához vezetett? Shakespeare Otellója örök érvényűen megtestesíti ezt a jelenséget. A féltékenységnek, mint betegség édestestvére a tépelődés, a kétely. A kétely, amely emberek egész életét beárnyékolja, egész környezetüket és saját sorsukat is megpecsételi.

 

Jelen mondanivalóm elindítója egy remek amerikai film volt. Meril Steep felejthetetlen alakításával a főszerepben, melynek történetében végig jelen van a film címe: „Kétely”. A hollywoodi jól megszerkesztett, könnyfakasztó forgatókönyvvel szemben az én történetem valós eseményeken alapul, nem is akármilyen történelmi környezetben.

1956. október 23-át írtunk. Sztálinváros óvárosában, Dunapentelén is dörögtek a fegyverek. A közeli katonai laktanyát támadó civilek és a laktanyát védő katonák tűzharcában, több halott és sebesült volt.

Mi akkor a férjemmel, a faluban laktunk. Egy kiutalt lakásban, melynek egy része rendelőként működött, ahol a férjem volt a körzeti orvos. Én a városi kórházba jártam be, a harcok idején is, naponta a gyerekosztályra. Tömegközlekedés hiányában ki gyalog, ki biciklivel, vagy mint én, leállított teherautóval járt be a munkába. Karunkon vöröskeresztes karszalaggal próbáltuk védeni magunkat. Egyéves Péter fiunkat felváltva vigyáztuk férjemmel, délelőttönként pedig Juliska néni segítségével.
Az akkori Sztálinvárosi Kórházban még nem volt fertőző osztály. A beteg gyerekeket a Budapesti László Kórházban kezelték. A gyógyultakat szerették volna hazaküldeni, részben mert a harci események során rengeteg sebesültet vittek oda, részben mert a gyerekeket a biztonság miatt a kórház pincéjében helyezték el, de már az is telített volt.

 

A kórházunkban és a körzetekben állandó ügyeletet, elhagyási tilalmat rendeltek el az orvosoknak, ami elsősorban a férfiakra vonatkozott. A gyerekosztályon a főorvoson kívül csupán nők dolgoztak. Ki menjen el a 18-20 gyerekért Pestre, és milyen járművel? Egy fiatal nővér – megérdemli, hogy név szerint említsem Suhai Kati, - önként jelentkezett, ha megy vele egy orvos is.

A beteg gyerekek nem utaztathatók orvosi felügyelet nélkül. Mélyen együtt éreztem az aggódó szülőkkel. Ugyanakkor életveszély orvosként is fenyegetett. Aznap történt a városunkban egy tragikus eset: egy mentőst, aki a harcokban sérült férfit kórházba akarta vinni, a mentőautó mellett agyonlőtték. Ilyen veszélyt vállalva magamra is, tépelődtem, hogy vállalhatom-e ezt a feladatot. Hogyan hagyjam itthon egyéves kisfiamat, mikor orvos férjem is éjjel-nappal a körzetét járja?
Ugyanakkor özvegy édesanyámról, aki Budapesten a Klauzál utcában élt, semmit sem tudtam, hiszen minden telefonvonal megszakadt. Azonnal válaszolnom kellett. Döntöttem. Megyek.

Nagy nehezen a kórház kerített egy buszt, és Katikával nekivágtunk a bizonytalan kimenetű útnak.

Budapesten, a Rákóczi úton kilőtt harckocsik, autók, és egyéb romok között araszoltunk a Klauzál utcáig. Hála Isten, anyám jól volt, de nem volt hajlandó velem hazajönni, mert ahogy mondta, ha csendesednek a harcok, neki ki kell nyitni a vasboltot, az Uránia mozi mellett. Ő volt a helyettes vezető. A férfi főnök elillant még a kezdet kezdetén.

Vöröskeresztes mentőautó és busz a pincekórház előtt 1956-banA Nagyvárad térig sem volt könnyű az út. Szerencsénkre a vöröskeresztes zászlóval fellobogózott buszunkat mindkét fél tiszteletben tartotta. Megleltük a gyerekeinket a László Kórház óvóhelyül szolgáló pincéjében, hála a kollégáinknak. Abban az időben még nem vezették be az „azonosító karperecet”, így a pólyákba helyezett lázlapok igazolták a csecsemők személyazonosságát. A nagy sietségben felmerülhettek a kételyek, hogy jó helyre kerültek-e a kórlapok.
Szerencsésen haza érkeztünk Sztálinvárosba. Az aggódó szülők, majd szétszedték a buszt, keresve a régen látott csecsemőjüket. Szürkületben érkeztünk, rossz látási viszonyok közepette. Legtöbben már egy hónapja nem látták kisbabájukat. Találgatásukat kizárólag csupán a lázlapok igazolták.
Közben eltelt néhány hónap, a helyzet konszolidálódott, lassan megindult a dolgos mindennapos élet.

Az én életemben is döntő változások történtek. A diákszerelemből lett házasságunk zátonyra futott. Férjemmel megegyeztünk, hogy ő másik városba költözik, aztán majd meglátjuk….

Igen ám, de az orvos lakást, a körzeti rendelővel utalták ki, megtartásához át kellett vennem, férjemtől a körzetet, amit immár 54 éve nyüvök.

Pentele faluban élt az a három nemzedékes család, akinek a gyermeke azon a bizonyos buszon volt. Körzetem betegeihez tartoztak. A férj egyre gyakrabban került betegállományba: magas vérnyomás, gyomorfekély, hátfájás és egyéb panaszokkal. Fizikuma megroggyant, testtartása hajlott lett. Az asszony étvágytalansággal, alvászavarokkal küzdött. Úgy lefogyott, hogy hálni járt belé a lélek. Minden vizsgálatot elvégeztem és elvégeztettem. Gyógyító törekvéseim rendre kudarcot vallottak, és ez nem hagyott nyugodni. Közben a férjről kiderült, hogy Bechterew kórban szenved, innen van az egyre görbülő testtartása.

A nagymama egyszer sírva panaszolta, hogy a szülők, főleg a férj, még ma sem hiszi el, hogy annak idején a saját gyereküket kapták vissza (DNS vizsgálat akkor még nem volt)

Innen kezdve lélektani akcióba kezdtem, bizonygatva a szülőknek, hogy a fiúcska egyre inkább hasonlít a nővéréhez, aki viszont az apja vonásait hordozta. Valamivel javultak az egészségi állapotok, de a kétely olyan mélyen beivódott a szülőkbe, hogy a folyamat nagyon lassú volt, de megindult.

Már inkább csak a poén kedvéért mondom, hogy a döntő fordulat akkor állt be, amikor az enyhén pityókás nagybácsi meglátta az alig három éves gyereket, amint egy kanyarintással lenyelte a szabadon hagyott krigli sörről a habot. Ekkor kimondta a frankót: „Kiköpött apja ez a gyerek!”

Az orvosi objektivitás kedvéért megjegyzem, hogy a szóban forgó kisfiúnál 30 évvel később ugyanúgy Bechterew kórt állapítottak meg, mint az apánál, - bizonyítván ezzel a nagybácsi meggyőző szavait.

 
Dunaújváros Alapítóinak Egyesülete, Powered by Joomla!